A fordulat éve

Néhány napja fönt van a YouTube-on egy régi Kocsis-film, az 1986-87-ben forgatott Das Spiel mit dem Feuer. Mint a címe is mutatja, a német tévé készítette. Nem tudom, melyik, ha egyáltalán egy konkrét csatorna, mindenesetre Darvas János a rendező. A cím bizonyos szempontból béna, a Tűzvarázsra utal, A walkür végére, amiből Kocsis épp a zongoraátiratot készíti. Van, akinek kiábrándító, hogy az egész mennyire technikai folyamat, hogy lehet még valahogy ezt vagy azt a hangot belopni a többi közé, ha egyszer már foglalt mind a bal, mind a jobb kéz összes ujja. Én azért így is le vagyok nyűgözve.

Meg attól is le vagyok nyűgözve, amire a cím még utal, ahogy Kocsis a politikai tűzzel játszik. Akkor bizonyára sokak számára ez volt a film legfontosabb része, ma meg van, akinek föl sem tűnik, hogy ez voltaképpen politikai film. Kocsis naivan-álnaivan panaszkodik, hogy az elkészült zenekari művének nem adhatja a Csernobil ’86 címet, pedig ő tényleg az áldozatokra gondol, és nem a szomszéd birodalom maszatolására és hazugságaira. Ennél is meredekebb, amikor hasonló naivsággal és álnaivsággal mondja, hogy ő 1956-ot nem tudja ellenforradalomnak mondani, mert a nép valamit akart, és ezekből az akaratokból valamennyit teljesített is a hatalom, akkor ez nem lehetett teljesen rossz dolog.

A forradalom harmincadik évfordulója. 1986. Apáink már a huszonötödiken is féltettek bennünket, vigyázzatok, bele ne keveredjetek valamibe, de akkor nem volt mibe belekeveredni. A harmincadikon már lehetett volna, nálunk berregtek a motorok a Váci utcában. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egyfelől vannak emberek, akik azt kiabálják, „ötvenhat”, és vannak az ék alakba rendeződött rendőr motorosok, akik araszolnak előre. Már megvan a kiválasztottjuk, Pákh Tibor, már vannak gyalogrendőrök, akik elvezetik. Ő még mondaná, hogy „ezek a szerencsétlen megtévesztett emberek”, de már nem jön át a hangja, ezért elkezd énekelni. A Himnuszt. Távolodik a hangja, ahogy viszik el. Nem félős ember.

Ebbe a környezetbe jött Kocsis, hogy ő nem tudja ötvenhatot ellenforradalomnak nevezni. Neki sem volt tele a gatyája. Most az az érzésem, hogy nem lett volna szabad ezt a lapot megjátszania a német (nyugatnémet) tévéseknek, mert ők hazautazhattak, Kocsis meg itt maradt, és soha nem lehet tudni, mit csinál a beijedt diktatúra, nem törik-e el egy kéz vagy egy ujj.

Ma már tudjuk, hogy nem, hogy jól érezte Kocsis, ő sérthetetlen. Hiszen, messzebbről nézve mintha erről szólna az egész film. Ahogy ő mondja: „az ifjúságom utolsó napjait taposom.” Ő arra utal, hogy nemsokára, még a forgatás ideje alatt megszületik az első gyereke, és onnét másképp kell majd élnie, talán több felelősséggel, nem tudom. De tényleg, mintha még itt, a film alatt értek volna véget az ő támadhatatlan napjai, az a megszokott érzés, hogy amibe belekezd, az siker. Még nem indult el, vagy nem látható, hogy vezényelne, ami sokak számára már megszokhatatlan vagy érthetetlen maradt. De már lezajlik a Carnegie Hallban a fellépés, amely érezhetően nem elementáris siker, Kocsis is azon elmélkedik, hogy ez a műsor jobb lett volna Németországban. A New York Times kritikája sem egyértelműen mennybe menesztő, nyilván egy őrületes virtuóz sziporka-estre számítottak, egy fenomenális Liszt-unoka csillogására, és helyette megkapták a Liszt Ave Mariát, és a Schubert A-dúr szonátát.

Azért nem sajnálom őket érte.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy ez az 1986 Kocsis életében is a fordulat éve volt. Már nem nyert mindig. Nem nyert könnyen. Az élet bonyolultabbá vált, nem csak arról szólt, hogy mekkora zseni ez a Zoli. Pedig az se volt rossz téma.