Változnak az idők. Plácido Domingo pályafutása során háromszor is lemezre vette Verdi Otellóját – ma egyik lemezborító sem csúszna át a rostán, hiszen mindhárom amolyan blackface, göndör parókát húztak az énekesre, és sötétbarnára kenték le a ruhából kilátszó részeit. Álszerecsen. A legutóbbi Otello-cédén Jonas Kaufman már saját hajjal látható, sőt, még ki is fésülték a természetes göndörségét, a bőre is inkább lesültnek mondható, mint Afrika-színűnek. Megjegyzem, az Othello-mítosz kutatói is mintha hasonló eredményre jutottak volna, az egész csupán félreértés, nem volt akkora a felvilágosultság Velencében sem, csupán a Moro családnevet hitték származásnak, a többi már az utókor fantáziájának gyümölcse.

Most akkor mi lesz a süteménnyel? Mert valaha a Verdi-opera bécsi bemutatójára készítette el egy cukrász a Mohr im Hemd nevű, a szuflé és a süti között álló, nagyon csokis, nagyon habos, esetenként vaníliafagylaltos bűnözést. Valamiért (talán a bonyolultsága vagy a költségei miatt) nálunk nem lett akkora divat, mint a Sacher torta vagy a Mozart golyó, de azért alap a wiener szénhidrát tombolásban. A mór ingben. Meg kell majd vajon változtatni a nevet? És akkor majd egy másik Shakespeare-idézettel vigasztalódhatunk: mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, épp oly illatos.