Van az a Karinthy-írás, Az ember, akinek semmi érzéke nincs a szimbolizmushoz. Valaki el akarja neki mondani, hogy öngyilkosságra készül. Nemsokára elutazom, mondja gyászos képpel. Igen, Hová? Ahová én megyek, oda nem adnak retúrjegyet. Nahát, micsoda disznóság. Vonattal? Igen. Vonattal. Ahol az étkezőkocsiban acéltányérból esznek ólomgolyót. Hát, nem valami nagy menü. És így tovább.

Időnként magamon tapasztalom, hogy ilyen főértetlen vagyok, amikor még ifjan Cseh Tamást hallgattam, mondjuk a Demonstráció című dalt, akkor is a földközel foglalkoztatott. Désiré azt mondja, elveszett a patyolatcédula, mire az anyja elküldi egy szál lepedőben, hogy szerezzen ruhát. De ha csak egy szál lepedőjük maradt, akkor igazából nem is kellett elveszíteni a patyolatcédulát, hiszen beadta a tisztítóba az összes ruhát, már előtte is pucéron kellett hazajönni. Az mégis jobb demonstráció, vagy mégis gyanúsabb, hogy demonstráció, mint a lepedős közlekedés.

Erről beszélek. Fennhangon ordibáltuk, együtt a lemezjátszóval, hogy „hullámot nyomva anya hajába zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek szűrt levegője”. Erre azt mondja Jolán néni, aki a húgomra vigyázott, hogy micsoda dalokat hallgattok ti, azt éneklik benne, hogy „a nyavalyába”? Lehet, hogy igaza van, Hogy nem olyan nosztalgikus a szöveg, hanem nyavalyázik a múltra? Másnap azt kérdezi valamelyik osztálytársam, hogy tök jó ez az Apa kalapja, de azt hogy kell érteni, hogy „Georges hetykén még ott kísért”?

Mi? Az ember hazamegy, újrahallgat, aha, neki van igaza, anya haja meg zsorzsett, de attól még lehet, hogy a világ sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb, mint az eredeti Bereményi.