Percenként földhöz vágom Radnóti Sándor könyvét (Sosem fogok memoárt írni), kétpercenként meg fölveszem, hogy jó, azért még ezt az egyet elolvasom. Csak a következő portrét, mert mégis valami olyasmit mond majd el, amit csak ő látott, vagy mindegy is. De érdekes. Vagy nem érdekes.  Hülyít? Amikor azt írja, hogy hordám, mármint nem meine Horde, hanem viseltem, vittem magammal értelemben. Egy fém laposüvegről van szó, amúgy. Vagy amikor azon mélázik, hogy vajon láthatta-e 1969-ben valakinek az arckifejezését, amikor kijött a Magvető Kiadó egyik irodájából, vagy a másiknak van igaza, aki azt állítja, hogy őt már 1968-ban kirúgták onnan. Van csillag és lábjegyzet is, hogy feltehetően láthatta.

Percenként földhöz vágom, mert Karinthynak az Eötvös Károly-paródiája jut róla eszembe, Kifenevóth Gábor (a fénymázkészítés atyja és mestere), akinek a gyomorrákjának kezdetét Eötvös a maga részéről 1813 június 3-ára helyezi, bár 1856-ban beszélt erről a kérdésről Kis-Nagy Pál Istvánnal, aki akkor azt mondta, hogy ezt a dátumot ő nem tartja valószínűnek. Ő azonban (Karinthy Eötvös Károlya) nagy súlyt helyez rá, hogy a magyar társadalom végre tisztába jöjjön ezzel a kérdéssel, melyről már 1872-ben is, körülbelül ebben az értelemben írt.

Valaki azt mondta, ne adjam fel, mindig vegyem csak föl a könyvet a földről, és a végére megszeretem a szerzőt. Nem mintha ez volna a cél. Ámbár lehet, hogy igen.