Azon gondolkodom, mióta előkerül a Rushmore-hegy kapcsán az a régi Deep Purple-lemez, az In Rock, hogy vannak albumok, amelyeket mindig régi lemezként hallgat az ember. Szinte függetlenül a koruktól, hiszen van egy csomó, amelyik soha nem öregszik meg, sőt, éppen az ifjúságot, az előadó szellemének frissességét közvetíti. Az In Rock album viszont már régi lemez volt, amikor először a kezembe került, 1978-ban. Pedig épp csak nyolc éves volt, de az ember úgy hallgatta, mint valami rock klasszikust, az is volt, az is maradt, de furcsa, hiszen körülbelül egyidős volt a Jesus Christ Superstar stúdióváltozatával. Ugyanaz az énekes, Ian Gillan, a maga nemében mindkét albumon felülmúlhatatlan, vagy legalábbis a Superstar esetében nem sikerült nála egyszerre líraibb és érinthetetlenebb figurát teremtenie hanggal senkinek, pedig próbálkoztak néhányan. A lényeg most az akar lenni, hogy a Superstar album most is eleven, állja az összehasonlítást, veri a többit, a filmzenét, a felújítások zenéjét, és mégsem slágermúzeum. Miközben Gillan maga is… Finoman szólva megváltozott, annyira, hogy a kopasz, melegítőnadrágos fazonban föl sem ismerni, a hangja is eltűnt, mert ez már csak ilyen, ha valaki esténként rekedtre ordítja magát, egy idő után a szervezet félreérti a próbálkozásait, és azt hiszi, az a cél, hogy már reggel is rekedt legyen. Gillan mintha csak egy név maradt volna, egy ideig egy nagyon különleges hangú, hosszú hajú fiút hívtak úgy, aztán egy kopasz, hangtalan fatert. És csak a régi lemezeket mutogathatjuk, hogy volt ez másképp is.

Gratulálunk, vén Kronosz.