Mondhatja bárki, hogy Budapest nem a csodák városa, csak valami kispolgári, unalmas fazék, ahová főni járnak a nyári húsok és mócsingok, mert itt az ellenpélda. Az ember leül a Gellérthegyen, a Filozófusok kertjénél a padra. Előtte már tett egy korszakalkotó fölfedezést (ezt majd máskor), most csak úgy ül, mereng a messzeségbe. De ha nem a messzeségbe mereng, akkor tőle jobbra didzseridúznak, tőle balra pedig középkori lovagok esnek egymásnak, két kézre ví jó Kadosa, csillog-villog nagy pallosa. Na jó, tudom, az még nem középkor, csak az ókor vége. Akkor hát a cseh Mikola, kegyelem, irgalom. Eredj, kérd Istentől, utad megmutatom.
Nem pont erről társalognak a daliák, inkább filmekről beszélgetnek. Azt nem is tudom eldönteni, hogy sportolók vagy hagyományőrzők, esetleg hagyományőrző sportolók. Az biztos, hogy vannak szabályok, mert aki rúg, arra rászólnak, és mintha másfél perc volna egy menet, nem az első levágott lábig megy a küzdelem.
Így is a Gyalog-galoppban érzi magát az ember, azzal a tanulsággal, hogy nagyon keveset változott az idők során a fegyverzet. Sisak, vállvédő, pajzs, meg a jobb kézben forgatott támadó husáng, ma inkább nincs éle, mégsem akarnak a rendőrök lemészárolni senkit. A lényeg maradt: nyerő fegyverzeten ne változtass.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.