Csodásan nagy hősnek éreztem magam, hogy az első szám után a másodikat is meghallgattam Lisa Batiashvili új lemezén, de ez így nonszensz. Lisa Batiashvili tényleg nagyszerű hegedűs, csak hát küszködik. Vagy vele küszködnek, hogy megmutassák a világnak a nagyszerűségét. Ő meg nem félős, ha jól emlékszem, az első lemeze volt, ahol a Beethoven Hegedűverseny után, mintegy ráadásként eljátszotta a Szulikót, Sztálin kedvenc dalát. Ahhoz képest itt kisebbek a törések, Chaplin és Dvorák. Vagy se nem Chaplin, se nem Dvorák. A baj, hogy egyik sem igazán jó, mert valahogy ehhez a züfechez nem ért annyira Batiashvili. Pedig azt kellene most megmutatni, ezt a szívből virtuózkodást, hogy ő is lehet Roby Lakatos.
Csak hát nem lehet. Mintha a feldolgozások is elakadnának félúton, se nem andalítóak, se nem felébresztőek, és mintha az egész lemez egyetlen régi kérdést járna körül: van egy jó hegedűsünk. Mit csináljunk, hogy észre is vegyék?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.