Filozófusok kertjének nevezik Wagner Nándor szoborcsoportját a Gellérthegyen, ami nyilván nem tökéletes elnevezés, legalábbis nekem Jézusról vagy Gandhiról nem az jut eszembe, hogy filozófusok lettek volna, Assisi Szent Ferencről meg végképp nem, de talán én gondolom rosszul. Vagy egyszerűen arról van szó, hogy mindenki érti, miről is van szó, hogy ezek valahogy Istenhez közel álló emberek, és bár az igazi filozófusok esetenként Istentől távol lévő emberek... Abba is hagyom, mert tényleg, ki tudja. Aki tudja, annak talán szobra is lehetne a Filozófusok kertjében.

Nem is ezt akartam volna mesélni, csak a megvilágosodást. Ahogy néztem ezeket a rendkívüli férfiakat a Gellérthegyen, a lemenő nap fényében, és azon gondolkodtam, hogy mi is fűzi őket szorosan vagy kevésbé szorosan össze, és akkor hopp. De tényleg. Mind mezítláb vannak. Vagy majdnem mezítláb, saruban. Leszámítva Lao-cet, akinek nem látszanak a lábujjai, mindannyian zokni nélkül, szandálban vagy pucér lábbal állnak a földön. Mintha eleven cáfolatai volnának annak, hogy a fejünkkel gondolkodunk. Vagy annak, hogy gondolkodással lehet eljutni az igazsághoz. Mintha az agy fontosságát akarnák cáfolni, mintha azt akarnák mondani, hogy ne higgyünk Hercule Poirot-nak, nem sokat számítanak a szürke agysejtjeink, annyit semmiképpen, mint a lábujjacskáink, amelyek a földet érintik. Vagy majdnem érintik.

Talán tényleg nem kell okosnak lennünk. Elég, ha levetjük a cipőnket.