Azon gondolkodtam, miközben a londoni Amadeus közvetítését néztem, hogy talán rosszul értelmezzük a darabot. Hogy ha valakit megállítunk az utcán, hogy miről is szól az Amadeus, és szerencsénk van, nem azt mondja, hogy Salieri megölte Mozartot, akkor is feltehetően addig jutunk, hogy a világban otthonos középszer hogyan próbálja meg elgáncsolni a zsenialitást. Nem csak próbálja, de el is gáncsolja.
Közben meg az Amadeus mintha nem ezt akarná mondani, inkább azt, hogy a zsenialitás egyszerű véletlen, valakit kiválaszt a Jóisten, hogy legyen ő a varázsfuvolája, varázshegedűje, varázszongorája, de legalább ekkora, ha nem nagyobb teljesítmény fölismerni a világra és a világnak szóló tehetséget. És abban nincs segítség és kiválasztottság, az saját erőből történik. Salieri ugyanolyan nagy ember, mint Mozart, mert a disznóól közepén vagy az ostobaság mezején is hallja, mi az, amit Mozart létrehozott. Mesterkedik és szenved, de ő A varázsfuvola bemutatóján is hallja a zenét, és nem a darab meg a környezet foglalkoztatja. Az ember egyszerre megérti a kritikusok és elemzők gőgjét, akinek jó a szimata vagy a minőségérzéke, annak van mire nagyképűnek lenni, ők tematizálják a művészeti világot, Salieri nem, Mozart igen. Nagyobb szellemi teljesítmény egy művet fölismerni, elemezni, a helyére tenni, mint megalkotni.
Az más kérdés, hogy sok elemző nem bírja ki, igazságtalannak érzi, hogy ő a maga szellemi ereje ellenére sincs sehol az alkotóhoz képest, és valamit írni kezd. Még igazuk is van, ha a továbbélésre gondolnak, Umberto Ecótól inkább fogják olvasni ötven év múlva A rózsa nevét, mint A nyitott művet, de ki mondja, hogy igazságos a világ?
Ki mondja, hogy nem?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.