Agrippina szája

Megtartották az Agrippina előadásokat Szegeden, majd valahol és valamikor elmesélem bővebben is, most csak azon vagyok megakadva, ami nem Händel benne. A szövegen, pontosabban a magyar szövegen. Amikor először hallottam a darabot, akkor is magyarul ment, híven a régi operai elvhez, hogy a vígoperákat magyarul kell játszani, hogy értse a közönség. Bár az Agrippináról még azt sem könnyű eldönteni, mennyire víg, az egyik szereplő róka a baromfiketrecben, szépen egymás után lemészárolja a többieket. Nem az operában, csak a valóságban.

Szóval az Agrippinának volt magyar szövege, én szerettem is, legfeljebb azon gondolkodtam el annak idején, hogy helyes-e, ha a cézárné azt mondja Poppeára, hogy „rüfke”. Nem erkölcsi a kifogás, csak annyira nem illik jiddisül nyomatni Rómában. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy magyarul miért illik jobban, talán tényleg mesterséges probléma.

Most nem kell ezzel a problémával megküzdeni, az új Agrippina viszont azt mondja: „faszkalap”. Ha nem is tetszik, nem zavar, a közönség meg inkább nevet rajta. Inkább az az érdekes, hogy mindkét fordítás karmesteri munka. A régit Oberfrank Géza készítette, a mostanit Pál Tamás. Mindkét fordító el is vezényelte a saját művét, ami szerintem legalábbis különös, nem hinném, hogy Karl Böhm vagy Herbert von Karajan valaha is bajlódott volna Händel-librettókkal. (Az utóbbi talán nem is vezényelt Händel-operát soha, miért is fordított volna.) Csak azt akarom ezzel mondani, hogy a művelt és irodalmilag is aktív karmesterek országában élünk.