Acélszobrok láthatóak a szegedi REÖK palotában, az Acélos történetek címet viselő kiállításon. Három emeletnyi szobor, nagyon különböző minőségben, mintha az anyagelvűség most elég volna, ha acélból van, jöhet. Nincs acélból, nem jöhet. Van, amikor az absztrakt forma a lényeg, két acéldarab vajon hogyan hat egymásra, és hogyan hat a nézőre, és van, amikor nem is egészen világos, mitől szobor a szobor.

Például itt ez a Tettamanti. Rengeteget néztem a Tettamanti-grafikákat a Népszabadságban, nem rengetegszer, de néhanap láttam őt magát is a Bécsi úti székházban. Igazi elcserélt fej volt, 20. századi ruha fölött egy északi reneszánsz arc, frizura, szakáll. Mintha hiába próbálná meg elrejteni a hétköznapiságban, hogy mi van benne, mert ami kilóg a ruhából, az elárulja.

De most csak az van, ami maradt, a szobor. Lehetne technikai és elmegyakorlat, hogyan csináljunk 3D-ből 2D-t, ez volna a grafika, aztán vissza, a két dimenzióból megint hármat. Női láb lóg ki a vízből, mint a vízi balettnél, de a spiccelő lábon korcsolya. Mintha csak egy vicc volna, de annál mégis nyugtalanítóbb, mert ha a korcsolyázó vízi balettra vált, akkor a jég megváltozott. Ha akarom, az alkalmazkodás szép példája. Vagy jaj, de hideg lehet odalent. Vagy hogy lehet majd feljönni levegőért.

Lehet, hogy csak ennyi a tanulság, ugyanaz történik, mint a korcsolyázóval: a grafika elveszíti a lételemét a két dimenziót. Mert a láb körül nem lesz térszerű a víz hullámzása, csak az egésznek van némi (csekély) térbeli mélysége. Mondjuk öt centi.

Mintha Tettamanti Béla más mélységekre gondolt volna.