A sevillai borbély fia

Bár nem híres dzsessz-énekes, nem futballista, ki a nőkre végzetes – énekelte valaha Ambrus Kyri, de most nem is ez a sor az érdekes a régi dalból, hanem az, hogy „nem mindenkit festőművész tervezett”. Mert ennek egy variációját régebben nekem is mondták: hát, téged sem egy Murillo festett. Megjegyzem, őt magát se egy Murillo festette, közben meg igen, hiszen önarckép.

Murillo neve az elmúlt hetekben is előkerült, az újabb emlékezetes restaurálási baki miatt, de időközben a neve már annyira kiment a divatból és a köztudatból, hogy nem is minden tudósításban említették meg, hogy a tönkretett kép, a Szeplőtelen fogantatás egy Murillo. Nyilvánvalóan vannak divatok a képzőművészetben, még a múlt képzőművészetében, és ami valaha ellenállhatatlannak számított, mint Murillo szurtos gyerekei, az mára cukrozottá vált, jobb szeretjük Caravaggio koszos lábú, romlott gyermekeit, mint ezeket a spanyol kisdedeket.

Pedig Murillo nagyot menetelt, amíg divatba tudta hozni magát. A (egy) sevillai borbély tizennegyedik gyerekéből lett festőművész, aki addig nem nyugodott, amíg meg nem tanulta a mesterséget, Velazqueznél tanult, és rendületlenül másolta a nagyokat, amíg ki nem alakult a saját bájdús stílusa. A 20. századig aztán egyre emelkedett a népszerűsége, amíg az emberek torkig nem lettek ezekkel a szentképes negédekkel (figyelem magam, hogy milyen ellenszenves szavakat használok Murillo kapcsán), és most itt tartunk: a tulajdonos egy őrültnek adja oda a Murillo-képét restaurálni.  

Nem tudom, megfordulnak-e az irányok, lesz-e Murillo újra világsztár, de sejtésem van.