Molnár Gál Péter, ha jól emlékszem, némi féltékenységgel nézte Bächer Iván tárcaírói sikereit. Az biztos, hogy egyszer azt mondta, onnét látszik, hogy amit Bächer művel, az nem igazi irodalom, hogy folyton gondban van a nevekkel, soha nem érződnek valóságosnak az alakok anyakönyvi értelemben. Senkit nem hívnak Kovács Bélának, és ezek a Vidámparki Emánuelek csak gyengítik a történetek valóságosságát.

Onnét jutott az egész az eszembe, mert árverésre bocsátják az Álom luxuskivitelben kéziratát, amiből kiderül, hogy a nevekkel Truman Capote is sokat bajlódott, még a gépiratban is Connie Gustafsonnak hívják a főhőst, és csak ott van ceruzával a gépelt név fölé írva: Holly Golightly. Ami csodálatos, egyszerre igazi és mesei, persze, megoldhatatlan helyzete elé állította a magyar fordítót. Hogy pontos legyek, még egy megoldhatatlan helyzet elé, hiszen már a cím is lefordíthatatlan, legalábbis a hatvanas években. A Breakfast at Tiffany’s mellé rögtön csillagot kellett volna tenni, és lábjegyzetben magyarázkodni, mi az a Tiffany. Az álomnak viszont épp semmi keresnivalója nincs a történetben, így aztán nehéz volna fordítói bravúrról beszélni. Nem beszélve a főhős nevéről, szerették volna megtartani a beszélő változatot beszélőnek, így magyarul az lett, hogy Cily Hebrentsch, te jó ég, azonnal tessék az egészet újrafordítani.

Más kérdés, hogy a köztudatba az egész történet meghamisítva került a filmváltozat miatt, ami bizonyos nézőknek így is túl kemény, mégis prostituált a főhős, másoknak meg túl lágy, hiszen van szerelem és van hepiend. És van Audrey Hepburn, aki úgy tudja elénekelni Mancini dalát, a Moon Rivert, mintha ő volna Marilyn Monroe. Semmi sem az, aminek látszik, de nem mondhatnám, hogy ez jó hír volna.