Azt hiszem, láttam azokat a tenoristákat, akiket az én nemzedékemnek látnia és hallania kellett, láttam őket gálán, koncerten, szerepben. Azt is tudom, hogy nincs is annál szerencsétlenebb dolog, mint amikor azt mondja valaki, hogy jó, jó ez a Caruso, de a fasorban sincs Pöndör Bélához képest. Az operának ez is az előnye: összehasonlítható. Vagy ez a hátránya?

Mindegy. Azt akarom mondani, hogy láttam én a Pavarottit meg a Domingót, meg mindenféle háromtenorokat, de az élménynek a teljességét, értelmességét, átható erejét, egységét soha, senkitől nem kaptam meg annyira, mint Kelen Pétertől.   

Az óvatosságot félretéve: Kelen Péter volt a legnagyobb tenor, akit énekelni hallottam. Vagy énekelni láttam? Nehéz értelmesen elmondani, és tartok tőle, hogy aki azt a keveset nézi vagy hallja, ami tartós hordozón maradt utána, aki fölteszi a lemezt vagy keresgél a YouTube-on, nem fogja érteni. Mélységesen együtt érzek, és megint beszámítom, hogy a legendák ellen nem lehet győzni. De valamitől legendává is kellett válni.

Próbálom most nem fölsorolni a nagy szerepeket és a nagy pillanatokat, nagy diadalokat és nagy elcsuklásokat, és ahogy az elcsuklások diadallá válnak, és az ember rájön, mármint a civil valója, a befogadó része jön rá, hogy de jó is kudarcot vallani, hogy nem győzni kell az életben, hanem élni. Tudom, hogy ez most így őrültség, ez csak opera, nem hit, remény, szeretet, vallás és világnézet. De ez a lényeg, hogy vallás és világnézet, hogy ez az opera, nem a magas C. Nem mintha Kelennek nem lett volna magas C-je, ment feljebb is, ha kell, és erről még hangfelvétel is maradt.

Minden opera, egy ideig azt hittem, ez a Kelen-üzenet, hogy a pódiumon is úgy énekelt, mintha a színpadon volna, és a Psalmus hungaricus zsoltárosaként, kezében a becsukott kottával úgy indult el a karmester felé, hogy ezt most mindjárt megöli, hogy keserű halál szálljon feléje. Amikor ezt megírtam róla, a következő előadáson úgy énekelte el a Psalmust, hogy meg sem mozdult, állt egy helyben a pódiumon. Az ember akkor is az operát érezte, hiszen minden indulat, emberfölötti lépték a hangjába koncentrálódott.

Több mint tíz éve nem énekel már, bár sokakban és sokáig élt a remény, hogy egyszer csak visszatér, rendet tesz a világban. Most, hogy hetvenéves, talán mindenki megérti: bizonyos nézőtéri boldogságokról le kell mondani. Bizonyos nézőtéri tanulságokat pedig életben kell tartanunk magunkban. Hátha.