Próbálom megszeretni, vagy legalább megérteni, elfogadni Gorka Géza művészetét és nagyszerűségét, de, tartok tőle, akkorát kellene lépni hozzá, amekkorát nem tudok. Koromnak, ha nem is hőse, de gyermeke, rabja vagyok, ezeket a repedezett felületű agyagokat annak látom, aminek régen is láttam: a szocialista lakás berendezésének. Esztergált lábú bútorok, tűzzománcok, gorkák. Hiába vannak most kiállítási tárggyá minősítve vagy felminősítve Kieselbachnál, legfeljebb azt érzem, hogy jaj, össze ne törjenek.

De Gorkát élvezem. Egy filmet is mutatnak róla, amelyben elmeséli, hogy meglátogatta Picassót Vallaurisban, és amikor kérdezték tőle, hogy mi a véleménye a Picasso-kerámiákról, ő nagyon udvariasan azt mondta, hogy Picasso munkái festői élményt nyújtanak, és nem kerámia-élményt, meg kell neki még tanulnia a különbséget.

Azért ez vagány. Ma már nem volna vagány, de a hatvanas évek elején, egy odatévedt magyar beszólt a nagy Picassónak – az valami. Az egyetlen probléma, hogy a kiállításon elkövetik azt a botorságot, hogy egymás mellé tesznek egy Picasso és egy Gorka tányért. Rendben, nem egy ligában játszanak, de ettől az ember azt érzi, hogy bárki beszólhat Picassónak, de Gorka Géza sajnos nem.