Dickens és fia

Mire a végére értem, levetkőztettem a Dombey és Fia második kötetét, először nem is tudtam, örüljek-e neki, vagy sem, próbáljam megragasztani, vagy így demonstráljam, hogy nálunk olvasva vannak a könyvek. Persze nincsenek olvasva, aránytalanul nagy a különbség az elolvasott és sorukra váró könyvek között, még ha nem is a teljes könyvállományt, csak a Dickenseket nézzük, akkor is. Még megvan a szakadt papírtok, össze lehet ragasztgatni.

Dombey azonban zsebben vagy fejben, mindenesetre a múltban, levonva mindenféle tanulságokkal, olyan aprókkal is, mint hogy a Ned név az Edward becézett alakja, vagy az is lehet. Megtalálva olyan kulcsmondatok, amelyeket az ember nem jegyez meg, de mégis valahogy megáll az olvasása után, mert kacskaringanak, na jó, nem bírom ki, egyet ideírok:

„De ha valaha eljön az óra, amikor Önnek vigasztalására szolgál tudnia, hogy van valaki, aki mindig ott van Florence közelében; valaki, akinek élete nagy célja az lesz, hogy kitörölje a lelkéből a múlt szomorúságának emlékét, ünnepélyesen biztosítom Önt, hogy akkor, abban az órában, megnyugodhatik e hitben.”  

A helyesírásjelző persze aláhúzza azt, hogy „megnyugodhatik”, nem ikes ige, pedig milyen szép így, ahogy valaha Margócsy István mondta egy sikeres felvételizőnek: „nyugodtan alhatik”.

És a figurák, meg a neveik. Az ökölvívó Viador Csirke (The Game Chicken), Fodor József találmánya. Tudom, csak addig hiányoznak, amíg el nem felejtődnek.