Túl sokat nem foglalkozik az ember eleinek közlekedési sokkjaival, persze, biztosan nagy döbbenet lehetett először lóra ülni, meg először leesni róla, meg repülni, és minden, ami közte van. Ami közte van, abban azért benne van a vasút is, és egyszer talán (valakinek) össze kellene szednie, mit is jelentett a vasút a 19. század regényíróinak. Ahogy Dickens a negyvenes évek közepén rájön, hogy megváltozik tőle a társadalom, és nemcsak azért, mert a sínpárok behálózzák a földet, hanem mert a vasútépítésre új szabályokat hoznak létre, Angliában például csak a vasútra engedélyezik a korlátolt felelősségű társaságok létrehozását (ha jól tudom). Máshonnét nézve: egyszerre lehetőség nyílik, hogy valaki ne a teljes vagyonával feleljen a téves döntéseiért.
Persze, Dickenst sem ez izgatta igazán, hanem a vonat bizonyossága, hogy aki eléje lép, az úgy szétroncsolódik, hogy már csak homokot kell szerezni a vér felitatására. Aztán ebből lesz harminc év múlva az Anna Karenina. Pontosabban nem ebből, Tolsztoj saját szemével látta egy vonat elé ugró nő holttestét. Mindenesetre most már alig írnak regényt vonat elé eső befejezéssel, korszerűtlen halál. Ha az út magyar kitérőjét nézzük, nem is tudom, hol van a vége. Kosztolányi, és a Mint aki a sínek közé esett. A balatoni nagy halottak, József Attila és Latinovits. Az utolsó legborzongatóbb élmény nekem Moldovától van. Akit a mozdony füstje megcsapott, az öngyilkos, aki a vonat elé feküdt, és amikor a szerelvény megállíthatatlanul átrobogott rajta, utolsó gesztusával még nyelvet öltött a mozdonyvezetőre.Te álmodsz rosszat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.