Nem ezt a képet szántam ide, bár egy ehhez sokban hasonlót. A különbséget talán képi formában ki sem lehetett volna fejezni, egyik spagetti olyan, mint a másik. Ilyenkor tudja az ember, hogy nem. Ilyenkor azt jelenti, hogy az egyik kedvenc étteremben egyszerre nincsenek ott az ismerősök, nyugdíjba ment a tulajdonos-szakács, eladta a boltot. Az a bizonyos kép soha már nem fog elkészülni, mert azon a tejszínes-lazacos-sütőtökös mártás egyenletesen és lágyan vonja be a tésztát, egyszerre mártás és az étel elválaszthatatlan része. Most meg valahogy rászárad a tésztaszálakra, hasonlít, de kicsit sem olyan, amilyennek lennie kell. Mindegy, ez van.

Ez nincsen.

Amit mondani akartam, az, persze, az ételek hozzáadott olaszországi minősége lenne, hogy néha semmi nincs bennük, ami itthon elérhetetlen volna, tészta, sütőtök, lazac, azt se ők pecázták ki a tengerből, mindent előírásszerűen csinálna az ember, csak az olaszság hiányzik az egészből. Amitől minden megváltozik.

Az enyémnél súlyosabb ételfüggőségben szenvedővel esett meg, hogy először elkezdte Olaszországból vinni haza a kávét. A pörkölés, ugye, hogy itt feketébbek a szemek, mert sötétebbre pörkölik, ettől csökken a koffeintartalom, ezért isszák éjfélkor is, és mégis tudnak aludni (vagy nem). Nem lett ugyanaz a kávé. Rendben, vett a kávéfüggő olasz masinát, megfelelő nyomással, kísérletezett, ennyi víz és annyi kávészem, de bármit is tett, nem lett ugyanaz a minőség, amilyennel a határt átlépve már az első benzinkúton elvarázsolják. Mi maradt hát? Vett olasz vizet, hátha abban van a titok, de az eredmény a lényeget tekintve nem változott. Olasz kávét csak Olaszországban lehet inni.

Vagy ott sem. Ez a fejlődés.