Volt nekem egy nénim, kedves, idős ismerősöm a Szemlőhegy utcában, csak akkor még néniztem a kedves, idős ismerősöket, akihez néha fölmentem beszélgetni és „grámofonozni”. Ő kérdezte, hogy hallottam, miket mondott ez a Glenn Gould. Valamennyire hallottam, de azt nem, amire ő gondolt, hogy Mozart nem túl korán, hanem túl későn halt meg.

Azért ez így akkor sem tűnt elképzelhetőnek számomra, mégse szokás ilyesmiket mondani, még diktátorokra sem, nemhogy az emberiség legeslegnagyobb jótevőire, de most kiderült, miről is van szó. Feltehetően erről a régi tévéműsorról, amelyben Gould kissé pislogva, hadarászva, de igen elmésen érvel amellett, hogy Mozart idősebb éveiben nem volt már nagyon jó komponista. Meg is mondja, hogy miért, körülbelül az az ok, hogy zseniális rögtönző volt, és ezek az improvizációs fogások, a szekvencia, arpeggio és társai elfoglalták a nem improvizatív műveit is.

Goulddal különben is nehéz vitatkozni, hiszen zseniális pianista volt, így rögtön meg is mutatja, mire gondol. Tud úgy Mozartot játszani, hogy a csoda utolsó kis szikrája is kihunyjon belőle, ami, talán mondani sem kell, sokkal nehezebb feladat, mint egyszerűen rosszul játszani. Gouldnál ez egyébként visszatérő fogás, és nemcsak Mozartnál használatos; mivel az Appassionatát sem szerette, azt is úgy játszotta lemezre, hogy nem nagyon érti az ember, mi ebben az őrület.

Felmerül a kérdés, hogy akkor mi értelme van egyáltalán ilyen lemezeket vagy tévéműsorokat készíteni, pedig nem fölöslegesek. Például magunknak kell eldöntenünk, hogy mit szeretünk, miért is szeretünk. Ki kell mondani olyan alapigazságot, hogy azért jó ez. Általánosan elismert nagy műveket kell személyesen is elismerni. Vagy csak belegondolni, hogy voltaképpen melyik g-moll szimfónia tetszik jobban, a kicsi vagy a nagy?

Közben rájönni, hogy a kicsi is mennyire jó.