Nem kellett hozzá filmes rókának lenni, hogy az ember tudja előre: a Made in Italy rossz film lesz. Mi más lehetne, két megkeseredett angol leutazik Toszkánába, hogy rendbe hozzon és eladjon egy házat. A két megkeseredett egyben apa és fia, és el is vannak idegenedve. Meglepetés nincs.

Legfeljebb az, hogy a Made in Italy még az elvárhatónál is sokkal rosszabb, idétlen közhelygyűjtemény, úgynevezett nagy színészi pillanatokkal, síró nagydarab férfival, aki azt szipogja: én öltem meg. Nyilván azzal sikerült Liam Neesont rávenni a szerepre, hogy együtt játszhat a fiával, és egy kicsit kialakíthatják magukból a Natasha Richardson iránt érzett gyászukat. A fiú amúgy helyes, nem örökölte atyja termetét és hangját, legfeljebb a cimpátlan fülét, egy kicsit talán fiatal is a szerephez, de ha nincs Micheál Richardson, nincs Neeson, no Martini, no party, most nem kellene hüledezni.

A néző önmegszólít: ha tudtad, hogy ilyen, minek nézed, de tudja a választ is. Kellenek az álhazák, pótotthonok, ahová elmegy az ember és azt képzeli, hogy ha itt élne… Miért nem költözöl oda? Azért, mert ha itt rosszul érzem magam a bőrömben, már nincs hova menni.

Volt egy híres reklámszakember, Nemes Juli, ő mondta, hogy a következő életében közlekedési lámpa szeretne lenni New Yorkban. Reméljük vagy ne reméljük, hogy sikerült?