Nagyon apró közvélemény kutatást végeztem. Az előző generáció még tudta, ki volt Rab István. „Gyönyörűen táncolt” – mondta édesanyám. És a felesége is táncosnő volt, ugye? Kováts Nóra.

Eltelt néhány évtized, és én csak most hallottam Rab Istvánról. Hogy meghalt a hónap közepén New Yorkban, 90 évesen. Biztosan volt már korábban is a halál közelében, egyszer híresen, mert rajta volt az Andrea Doria nevű hajón, amikor az elsüllyedt az amerikai partoknál, 1956 nyarán. Rab István, akkor már Rabovsky néven a híres utasok közé tartozott (nem volt rajta kívül sok híresség, talán Ruth Roman volt még nála is híresebb, mert ő játszott az Idegenek a vonaton című Hitchcockban. Rab ismertségét nemcsak tánctudásának köszönhette, bár ez volt a lényeg, erre a tudásra alapozva szökött át az akkor már Kossuth-díjas balettművész Kelet-Berlinből Nyugatra. Fölszállt itt a földalattira, és leszállt ott.

Nyilván megtámogatta a politika is, repülő emberek a vasfüggönyön túlról, de sikeres évek következtek, Rab föllépett a legjobb társulatokkal, aztán a hatvanas évek elején önálló társulatot is alapított, és bejárta Amerikát. Közben ámult a világ, miket tudnak ezek a magyarok, illetve miket tudnak ezek az oroszok, hiszen Rab fél évet tanult Moszkvában, és hangsúlyozottan az orosz iskolát képviselte.

Ma azt mondják, ez lett a veszte, egy idő után jöttek az igazi oroszok, leghíresebben Nurejev, aki 1961-ben kért menedékjogot, és szépen elfoglalták a saját helyüket. Rab István maradt New Yorkban, hallgatta a kritikákat, hogy túl atletikus a művészete, inkább trükkök sora, mint művészet, iskolát nyitott, koreografált. 1962-ben elvált Kováts (Kovach) Nórától, újranősült, élt 90 éves koráig. Számomra rejtély, miért nem hívták, miért nem meséltették el vele az életét, miért nem fordították le a könyvét. Mintha a hallgatás, ami a „disszidálót” sújtotta, az utókorra vonatkozott volna.