Még kísérletet sem tudok tenni arra, hogy fölidézzem Domján Editet. Meg talán nem is kell. Amikor meghalt, a szüleimnek kellett elmagyarázni, hogy mi történt, de megérteni nyolcévesen, karácsonykor, hogy valaki az öregedés ellenszereként öli meg magát… Azt hittem, az a baj az öregedéssel, hogy a halálra emlékezteti az embert, arra nyilván nem megoldás a halál maga.
Az a villanásnyi idő, amit Domján Edit a közönség előtt töltött, mintha mégis elegendő lett volna, hogy el ne felejtsék. Vagy talán még annyi sem kellett hozzá, még a filmek sem, csak ez a dal. Ennek sem tudom a titkát, a hangszerelés talán, ahogy nyavalyog a fuvola, vagy a szöveg, amit Mészöly Dezső írt, és tényleg több, mint átlagos dalszöveg, de talán csak attól az egy sortól, hogy „fülemben zsibong a vér”. Hogy a meglóduló vérnyomást sikerült szerelmi vallomássá változtatni. Itt van hozzá ez az ősklip, a szaszonvágott táncossal, és ahogy két perc környékén rosszul lép be Domján Edit, de nem állnak le, pedig még le is reagálja, égre néz egy pillanatra, de vagy spórolni kellett a nyersanyaggal, vagy akkor még bízhatott a stáb abban, hogy egyszer megnézik, senki sem veszi észre.
Csak ma reggel háromszor néztem meg.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.