A nyolcvanas évek végén gondoltam arra, hogy valami értelme mégis lehet a politikának. Nem a rendszerváltás mámora, vagy valami hasonló miatt, hanem mert megkezdődtek a tárgyalások a magyar-izraeli diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről, és rögtön eljött Pestre az Izraeli Filharmonikus Zenekar. A zenekar, még rendben. De Itzhak Perlman volt a szólista! Azt hiszem, nem is láttam őt máskor élőben hegedülni, most meg már feltehetően nem is fogom, hiszen ma 75 éves, ilyen korban már csak nagyon kevesen húzzák és vonják teljes értékűen. Nathan Milsteinen kívül nem is jut más az eszembe.

Szóval jött Perlman és varázslatos volt a játéka és a személyisége, ahogy viselte a betegségét. Mindig viselte, minden koncertközvetítéskor kikötötte, hogy a kameráknak mutatni kell, hogy két mankón érkezik a pódiumra, mert tudta, hogy segít vele azokon, akiknek csak a mankó jutott, a vonó nem.

Eldicsekszem egy saját titkos sikeremmel. Titkos, tényleg, le sem ellenőrizhető, csak becsületszóra mondom, hogy igaz. Amikor itt volt Norman Lebrecht (először, azt hiszem), együtt töltöttük az időt, és hová viszi az ember az ilyen figurát – lemezboltokba. A Dob utcai Concertóba, ahol föltettek valami lemezt, Prokofjev 1. hegedűversenyét. Lebrecht elkezdte találgatni, ki játszik, de úgy a másik végéről, hogy ki nem. Nem Ojsztrah, nem Milstein, nem ez, nem az. Én meg valamiért rögtön tudtam. Nem nagy feladat, ennyire dúsan, vaskosan és mégis könnyedén, hogy ne mondjam, mélyen senkinek sem szól a hegedűje, csak Itzhak Perlmannek. Persze, nem mondtam, nem is kérdezte senki, csak olyan jó érzés volt, mint a tévé előtt megnyerni a Legyen ön is milliomost.

Gazdag vagyok.