Az évszázadnak (a múlt évszázadnak) több koncertje is volt, úgy értem, több koncertre is mondták, hogy „az évszázad koncertje”. Ilyen volt Bernstein Berlinben, miközben a falat bontották, és a kórus Freude helyett Freiheitet énekelt a 9. szimfónia 4. tételében. Ilyen volt a Carnegie Hall megmentésére szervezett jótékonysági hangverseny Isaac Stern szervezésében, 1976-ban, ahol Rosztropovics és Horowitz játszott együtt Rachmaninovot, Stern és Menuhin pedig a Bach Kettősversenyt, a csembalónál pedig Leonard Bernstein ült. És ilyen volt, szintén a Carnegie Hallban az 1917 október 27-i délután, amikor egy ifjú hegedűs, Jascha Heifetz mutatkozott be New Yorkban.  

A híre már megelőzte, így aztán elég jó közönség gyűlt össze. De hiába előzte meg a híre, mert a valóság még döbbenetesebb volt, új korszak kezdődött az interpretáció történetében, többé nem lehetett arra hivatkozni, hogy na, ezt a szerző maga sem gondolta komolyan, ezt nem lehet eljátszani, elég lesz valami hasonló. A 16 éves Heifetz eljátszotta, és akkor kiderült, hogy aki nem képes a kottában írtakat megszólaltatni, annak lehet bármekkora nagy lelke, kénytelen lesz más foglalkozás után nézni. Ahogy mesélni szokták: a koncert után a világ nagy hegedűs csillagai mentek haza gyakorolni. Új idők kezdődtek.

A hangversenyen ott volt Mischa Elman is, közös páholyban ültek a zongorista Leopold Godowskyval. Elman a zsebkendőjét gyűrögette, a homlokát törölgette, aztán odasúgta: milyen rettenetes meleg van itt. A zongoristáknak nem – felelte Godowsky.

Persze, Horowitz akkor még el sem indult Amerika felé.