Ki ez a nő?

A Duna tévén ment az Evita, amit valaha vártunk, aztán legyintettünk, nem sikerült. Madonna mégsem elég egy ekkora szerepre, meg a hajak, Jonathan Pryce mintha végig úszósapkával a fején szerepelne. De Banderas jó, az akcentusa, az éneklése, a villogó szeme, a mozgása. Ez is egy tanulság.

Meg mintha Hollywood mindig későn indulna a musicalek nyomába. A Hair esetében annyira későn, hogy a film már újkorában is réginek látszott, valaha hosszú hajú emberek lézengtek a Central Parkban. A Jesus Christ Superstar új problémát vetett föl, ami ma újra aktuálissá vált, szabad-e a kék szemű Jézus mellé fekete bőrű Júdást állítani? De mindaz, amit Tim Rice, a szövegíró akart mondani, már alig volt hallható, hogy miért így és miért akkor, egy most (akkor) megjelenő Jézus két másodperc alatt hódítaná meg a világot, az emberiség igazi esélyt kapna a megváltozásra, és hogy „lehunyt szemét az égre emelje”. Még hit sem kell hozzá. Vagy ez volna a lényeg?

Ebbe a sorba jött az Evita, tizennyolc évvel a bemutató után. Webber még egy új dalt is írt bele, de az is olyan, mintha nem akarná fenntartani a kételyt, a vékony sávot, ahol Evitának lennie kell, hogy végig nem tudjuk, ki ez, melyik az igazi pillanata, vagy ha mindegyik igazi, a Don’t Cry For Me Argentina és a Buenos Aires is, akkor ez hogyan fér bele egyetlen színpadi lénybe. De ettől volt jó a szövegkönyv, és ettől gyengébb ma, túlszerették a hőst az alkotók az új dallal, ami, ha jól látom, azóta része lett a színházi előadásoknak. A musical-világ mintha gyengült volna a bizonytalanság felszámolásával. Már csak azt kellene végleg eldöntenünk, hogy Koppány vagy István.