Nagy erőfeszítéssel néztem tegnap az Eiffel-parki közvetítést, 28 operaénekes adott elő áriákat, többnyire meglehetősen rejtélyes okból és célból, de közben volt két kórusrészlet is. Az egyik a Pillangókisasszonyból volt a Zümmögőkórus, és azt a nagy felfedezést tettem (lehetséges, hogy spanyolviasz), hogy hiszen ebből írta Claude-Michel Schönberg A nyomorultak nagy, lírai dalát, a Vidd haza címűt. Nem ez az első eset, hogy a musical a klasszikus zenéhez fordul ihletért, a Jézus Krisztus szupersztárban az I Don’t Know How to Love Him a Mendelssohn Hegedűverseny második tételét használja, mindkét kölcsönzés legalábbis színvonalas, meg aztán ekkora zenei slágereknél (most az eredeti darabokra gondolok) a lopás tényleg nem lopás, egyszerűen az új szerző nem jön rá, hogy ezt a zenét már hallotta. Van fordított eset is, amikor Paul McCartney napokon át zaklatta az ismerőseit, hogy a Yesterday honnét való, mert megszólalt benne, de biztosan valaki más műve. Amikor végképp nem találta az eredetit, elfogadta, hogy ő a szerző.

És van a másik irányba fordított eset is, amikor a klasszikus szerző csór. Stravinsky például a Petruska vásári jelenetébe írta bele a kintornás dallamot, ami után jelentkezett valaki, hogy ezt ő írta. Aztán kiderült, hogy tényleg, egy verklis tekergette a hangszert Stravinsky ablaka alatt, akinek bemászott a fülébe a dallam, anélkül, hogy tudatosodott volna benne. Mintha volna egy nagy, közös zeneszoba, ahová bejárásuk van a különböző tehetségű zeneszerzőknek, aztán hozzák kifelé a dallamokat. Akinek nincs bejárása, annak hozza valaki más.