Szőkesége

Néha mondják még, hogy a magyar irodalom mit érdemelne meg. Leginkább azt, hogy megismerjék mások is, de nehéz volna a világot megtanítani magyarul, és a fordítások… Ilyenkor az ember reménykedik, hogy az idegen költők legalább nekünk nem hangzanak olyan idegenül, mint a magyarok fordításban. Hogy talán mégis értelmes az a mondás, hogy a legszebb magyar vers Shelleytől az Óda a nyugati szélhez.  Pedig Tóth Árpádnak már a hármas alliterációt is föl kellett adnia az első sorban: O wild west wind. Mégsem írhatta azt, hogy Nyugati nyers nyél.

A másik irányba fordulva: volt nekem egy amerikai nagybátyám, aki sokat fordított, mindenféle nyelvből, tőle kérdeztem, hogy soha nem érezte-e a vágyat, hogy magyarból is fordítson. Azt mondta: egyszer. Juhász Gyulát. És el is kezdte mondani: „What was her blondness like, I know no longer”. Tulajdonképpen szép. A kézirat, persze, elveszett vele együtt, de emlékszem, hogy még valami jól ki is jött az első versszak végén, a grain és again, majdnem az, mint az (ér)zemőt /mezők. Csak majdnem, látom én is.

A vers a miénk. Nemcsak azért, mert ugyan, miért is érdekelne egy texasi legényt a szegedi tanárember viszonzatlan és kétes szőkeségű szerelme, hanem mert nekünk adja a feladatot. Mondjuk negyvenöt éve ismerem a Milyen volt szőkeségét, és még most sem értem, miért azt mondja benne Juhász Gyula, hogy „kinyílnak ősszel az egek”. Nem becsukódni szoktak? Nem a nagy, szürke zsalukat hajtják be, hogy majd tavasszal folytatjuk?