Elég sokat vacilláltam, hogy mondjam, ne mondjam, nem is a múlt miatt, hanem ha egyszer Schiff András eldöntötte, hogy nem lép föl Magyarországon, akkor talán joggal várja el hozadékként, hogy kritikus hangvételű írások se jelenjenek meg nálunk a művészetéről. Ez meg nem tud nagyon más lenni, annyira rossznak hallatszott a salzburgi közvetítés, és nem csak valami abszolút mércével méricskélve, hanem a régi Schiff-produkciókkal az emlékeimben. Ahogy az opus 142 f-moll impromptut játszotta, azon a furcsán szóló barna Bösendorferen. Elméset akartam írni arról, hogy valamit régebben tudott, de mára elfelejtette, a késői (30 pluszos) Schubert kísérteties hangját, amivel régebben olyan ügyesen egyensúlyozott, hogy mutatta, aztán nem mutatta, visszatért a jól nevelt Schuberthez. Most ezt szinte egyáltalán nem hallani, és nyilván nem csak az előadó, de néha a hallgató is megrögzött, mondanám is, hogy az egésznek így nincs semmi értelme.

Mondom is.

De telik az idő, és az ember rájön, hogy az ilyesmit nem felejti el valaki, akinek ez megvolt, tehát nyilván másról van szó. A barna Bösendorferről, ami inkább látszik polgári bútordarabnak, mint hangszernek, az óraláncról, meg erről a bohémellenes életről, műélvezetről és interpretációról, az eltűnőben lévő életformáról, amit akkor is lehet sajnálni, ha több benne a képmutatás, mint az igaz, vagy talán a képmutatással együtt teljes és igaz. Értem, hogy azért ezt lehet sajnálni, de azt még jobban hiszem, hogy Schubert sem az előző generációnak írta a zongoraműveit. Nem érti, vagy nem hiszi Schiff András, de addig jó, amíg a rövidnadrágosoknak játszik.