Egy fa van a Müpa színpadán, és szép, szép. Dézsában áll, körülötte zenészek, a Fesztiválzenekar tagjai, előtte Fischer Iván, a Pastorale-szimfóniát játsszák. És szépen, tisztán, áttetszően, érdekesen. Tudom, van az a mondás, talán Mahlertől (akit majd a koncert második részében játszanak), hogy az érdekes könnyű, a szép nehéz, de ma már az érdekes sem könnyű. Ez meg érdekes, már ahogy ülnek, az sem hétköznapi, a karmester balján, a csellók előtt van egy fuvolista, egy fagott van a hegedűsök között, de nem az, aki a harmadik tételben szólózik, mert az a hegedűsök mögött ül. Mintha az volna a játék, hogy vegyük észre, milyen sok szóló van a szimfóniában, mennyire nem mellékes, kinél van a hangszer. És tényleg nem mellékes, ennyire madárszerűnek még sosem hallottam a harmadik tétel végén a három fafúvóst, vagy legalább kettőt közülük, az oboistáról most nem nyilatkozom. Örülök, hogy zenekart hallok, erősítés nélkül, ahogy hangszerek torkán kifér.
Azért az utolsó tételben, hogy tényleg először szólóhegedűn kell játszani a vihar utáni háladalt, arról nem győzött meg az előadás. Ez legyen a legnagyobb bajunk.
És tényleg ez az. A többi baj már Mahleré, meg a vendégtenoré. Talán nem kellett volna kivinni a szünetben a fát.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.