Van a Saloméban egy jelenet, zeneileg elég bonyolult, bár nyilván túl lehet élni. Az öt zsidó jelenete, az emberek általában csak töltelékzeneként hallgatják, kell a hangulathoz, mi is zajlik Heródes palotájában, az egyik öngyilkos lesz, a másik a ciszternából ordibál, és van ez az öt, aki azon vitatkozik, hogy Illés próféta volt az utolsó, aki látta Istent. Nem tűnik nagyon föl, ha szanaszét mennek az énekesek, de azért volt olyan, amikor Dénes István karmester klasszikus csettintgetéssel próbálta az Operaházban visszaterelni az eltévedt énekeseket a straussi nyomvonalra.

De ez tényleg nehéz zene, Carelli Gábor meséli a könyvében, hogy a közismerten kis mozdulatokkal, nagyon higgadtan dirigáló Reiner Frigyest megkérte, hogy segítsen neki, nem akarja elrontani a belépést. Reiner nem szólt egy szót sem, de attól kezdve ennél a résznél mindig fölállt a székéből, és széles mozdulattal Carellire mutatott: most. Most, te szerencsétlen, most.

A legemlékezetesebb változatot is az Operaházban éltem meg. Fülöp Attila volt az első zsidó, és, ki tudja miért, nem ragasztott szakállal játszotta a szerepet, hanem gumissal, olyasmivel, amilyeneket a régi jelmezbálokon hordtak a török basák, az énekes füle mögött vékony gumi pertli tartotta az álarcszőrzetet. Illetve éppen ez az, hogy nem tartotta, itt azért nagyon kell énekelni, és a szakáll folyton elcsúszott a tenor álláról, fölugrott az orra alá, és ott akadt meg, onnét kellett kézzel visszarángatni az állra. De nem egyszer, hanem végig a jelent során: felugrott – visszarángatta – felugrott – visszarángatta. Nem tartott nagyon sokáig a jelenet, de aznapra mindent vitt, zenghetett a próféta, repülhetett a hét fátyol, a Salome mégis vígopera lett.