Regényes életek

Puzzi Cohenről Alan Walker Liszt-könyvében olvastam először, hosszú lábjegyzetet kapott, de meg is érdemelte, annyira valószínűtlenül fordulatos volt az élete. Puzzi csak a beceneve, igazából Hermann Cohennek hívták, Hamburgban született, zenei csodagyerekként kezdte a pályát, négyévesen már föllépett az udvarban, de ő többre vágyott, úgy értem, zeneileg többre, és elérte, hogy a család Párizsba költözzön. A Conservatoire-ra nem vették föl, de elég jó magántanárt talált, Liszt Ferencet. Csatlakozott a körhöz, megismerte Georges Sand-t, ő kezdte el Puzzinak hívni, élte a csinos, tehetséges, anyagilag jól fölszerelt fiatalemberek életét, lányok, ital, szerencsejáték, amíg egy nap, amikor egy templomi kórust vezényelt, úgy érezte, neki szólnak a pap szavai.

A legtöbben ezek után megvárják, amíg elmúlik az érzet, ő azonban nem hagyta annyiban, egyre többet foglalkozott a vallással, kikeresztelkedett, szerzetes lett, sarutlan karmelita, aztán maga is prédikálni kezdett, mert volt hozzá tehetsége, bejárta Franciaországot és Angliát. Sarutlanul. Aztán jó pár évvel később kitört a porosz-francia háború, rengeteg hadifoglyot zsúfoltak össze a poroszok Berlinben, akikhez nem engedtek papot, mert, ugye franciák, nein danke. Hermann Cohen azonban alapvetően német volt, be is engedték a spandaui börtönbe (ahol majd százegynéhány év múlva Rudolf Hess várja élete fogytát). A börtönben nem csak hideg volt, de zsúfoltság és himlőjárvány, maga Cohen is úgy indult el oda, hogy ott is fogják eltemetni, és jól érezte. 1871-ben, ötvenegy éves korában.

Szóval így éltek a romantika korában a romantikus emberek, mintha valami regény főszereplői lettek volna. Másfajta regényeket írnak, ilyen életek se lesznek mostanában.

Igaz is, meg nem is. Nemrég volt Londonban a Proms zárókoncertje, és a kiemelt vendégek között ott volt Reverend Coles. Richard Coles népszerű anglikán pap Angliában, nem teljesen függetlenül a múltjától. Rocksztár volt, a Communards együttes tagja (nem a vörös hajú Jimmy Sommerville, hanem a másik). A rocksztárság közelébe is úgy jutott, hogy összejött a frontemberrel, aztán ők ketten kiváltak a Bronsky Beatből, szóval nem csak a zajongás, de a homoszexualitás sem tipikus papi múlt. Plusz kábítószerek, és minden, amit az életforma megkívánt a nyolcvanas évek második felében. AIDS – az nem, de nem volt sok híja. És csömör.

Végül a pszichológusa javasolta Richard Colesnak, hogy talán keressen föl egy papot. Ő meg fölkereste, és komolyan vette, amit hallott. Megtért, pap lett. A kábítószerekkel, feltételezem, hogy szakított, de a homoszexualitással nem kellett, boldogan élt, amíg boldog lehetett, a partnere tavaly halt meg. A zene is maradt, tangóharmonikázik. Vagy koncertre jár, mint most kiderült. Nem romantikus, de regény ez is.