A frász jön az emberre, amikor a Nemzeti Galériában becsukják a frissen restaurált kisszebeni oltárt, mi lesz, ha pont most adja meg magát a zsanér, és az oltár szárnya döngve lezuhan, szertegurulnak Keresztelő Szent János fejei a különböző táblákról. Persze, fölösleges az aggodalom, azért restauráltak, hogy ez meg ne történhessen, élvezd nyugodtan, lelki furdalás nélkül az újságíró-életet, megint olyat látsz, amit földi halandó csak ritkán: az oltár rejtett képeit. Nincsenek igazán rejtve, csak úgy logikus, ha nyitva vannak a szárnyak, és láthatóak a szobrok. Így viszont nem látható egy halom kép, a Hiszekegy illusztrációi az egy Istentől az eljövendő örök életig.

Pontosabban: ez sem biztos, nem ismerem a múzeumi terveket, vajon tartanak-e nyitott és csukott oltárnapokat vagy órákat, aki szerda délre feliratkozik, az esetleg minden képet megnézhet, láthatja a nyitást. Vagy mindez megmarad a Galéria titkának, éjszakánként az őrök és a beszökő teremfelügyelők hatalmas Kisszeben-partikat rendeznek, nyitnak-csuknak minden ajtót, tátott szájjal ámulnak a holtak föltámadásán, s mire az óra egyet üt, üres a ház – csend mindenütt.