Köszönd meg, öcsém, hogy van egyáltalán valamilyen koncert Budapesten, és a beszámolóidat, kifogásaidat tartsd meg a jobb időkre. Amikor majd lesz bőven ideje a zenekarnak próbálni, amikor nem játszik a vonóskar maszkban. Egyébként azért (is) játszanak maszkban, hogy jelezzék a közönségnek: ez nem kibírhatatlan. Először azt érzi az ember, hogy megfullad, de aztán rájön, hogy nem. A gőzfürdő is ilyen, mégis sokan járnak oda. Szóval köszönd meg, hogy valamit egyáltalán zenélnek, és maradj csöndben. Kivéve...

Kivéve ezt az esetet, amikor nincs miért nyavalyogni, panaszkodni, utálni, hiányolni. Amit a Fesztiválzenekar Brittenként előadott, az már a miénk. Keveseké, de boldog keveseké. Olyan ritkásan ültünk a Müpában, hogy nem volt gond távolságot tartani, és lehet, hogy ez is valamicskét hozzájárult az estéhez: nem társadalmi esemény volt, hanem zenélés, koncert, hangverseny. Nem mintha a társadalmi eseményektől feltétlenül viszolyogni kellene, de (nekem) így jobb, szívbe, lélekbe, gyomorba markoló.

Már a Simple Symphony is az, pedig csak felvezetés a Szerenádhoz. Tenor hangra, kürtre és vonószenekarra. A tenor eredetileg Peter Pears volt, a kürt a fiatalon meghalt Dennis Brain, készült velük is lemez, Britten vezényletével, így eléggé kötve van az előadók fantáziája, ha azt is figyelembe akarják venni, amire az előadók hivatkozni szoktak, hogy mi volt a szerző szándéka.

Figyelembe is veszik, Andrew Staples hangjában hallani a Peter Pears-féle elég különös hangképzést, valahogy orrból, a fejhangot is hozzákeverve, hogy az éneknek legyen enyhe kétségbeesett színe. Amire 1943-ban, a darab keletkezésekor minden ok meg is volt, Britten akkor költözött vissza Angliába, hogy ne ússza meg teljesen a háborút. Rubeólát kap, kórházba kerül, és elkezdi írni a Szerenádot. El lehet képzelni: Ó, rózsa, beteg vagy, láthatatlan féreg, éji vihar szárnyán egy szirmodra tévedt.

Nem, nem lehet elképzelni. Nekem legalábbis nem sikerült előre. Andrew Staplest tíz napja hallottam Mahlert énekelni, nem értettem, miért ő a szólista, látni, hogy van mit mondania, de nincs hozzá hangja, nem tudja áténekelni a Mahler-zenekart. Most meg van hangja, persze, ez Britten-zenekar, annak se nagy, mellette Szőke Zoltán játszik a kürtön, és a hetedik dal előtt kopogó léptekkel kimegy, nahát, ezt már igazán kibírhatta volna. De nem azért megy ki, hanem mert így kell lennie, hogy az utolsó kürtszóló a színfalak mögül szóljon. Semmiből jöttünk, semmibe megyünk, és mégsem vagyunk semmik.