Állítólag kilencvenévesen még tervezett egy nagy búcsúturnét, de az egészségi állapota már nem engedte. Addigra túl volt már egy agyvérzésen, rengeteg vad és még vadabb éven, még ha mindig is azt éreztem, hogy Juliette Greco életrajzát inkább regényként érdemes olvasni, és nem dokumentumként. Ámbár ki tudja. Mindenesetre kilencven csöndben és nyugalomban eltöltött év is elegendő ahhoz, hogy az ember fáradtnak érezze magát a nagy búcsúhoz, így az utolsó fellépése a három évvel korábbi párizsi koncert lett. Mindenki a reszkető fejű közönséget várta, amely visszaemlékezik ötven-hetven évvel korábbi önmagára, de azt mondják, fiatalok mentek el, még egyszer, vagy épp először hallani őt.

A búcsúkoncert elmaradásával én is nagy idők tanújának érezhetem magam, hallottam őt az Erkel Színházban, ha nem is azon a nagyemlékű, 1967-es koncerten, de valamikor a kilencvenes években. Nemigen tudtam, hogy kit hallok, néhány dalra korlátozódott a grecói műveltségem, Vagyok, aki vagyok, meg a Moulin Rouge. Még a Belphegort sem láttam. A hang már nem volt olyan izgalmasan búgó, a sok fekete, a haj meg a szem körüli callasos tusvonalak a régi időkről beszéltek. Arról meg fogalmam sem volt, hogy ez az asszony látta az ifjú, még öltönyös Miles Davist. És nem csak látta, és nemcsak őt. Túlélte a legtöbbjüket: a férjét, Michel Piccolit, a pályáját indító Sartre-t, Camus-t, Viant, Gainsbourg-t, a francia kultúra egyik fénykorát. És mi maradt? Néhány dal, a Vagyok, aki vagyok, meg a Moulin Rouge. A világ változik, csak a saját fejlődésemben nem vagyok biztos.