Az évek során megtanultam értékelni Yehudi Menuhin művészetét, tudomásul venni, hogy más is van a világon, mint tiszta játék és biztos kéz, hogy néha a hegedű csikorgása is kifejez valamit. Csikorgásra és jó emberségre is föl lehet építeni egy életet, vagy annak második felét. Mégis van valami, amit soha nem értettem, ma sem értek, és Menuhinhoz köthető. Ez pedig a mai nap. Október 1. a zene világnapja.

De ez mit jelent? Vannak emberek, akik soha nem hallgatnak zenét, és akkor ma a homlokukra csapnak: meg kellene próbálkozni vele? Tegnap volt a kávé világnapja, mégsem ittam kávét. Más meg ivott, de nyilván nem azért. Nem akarom most azt nyafogni vagy kérkedni, hogy nekem minden nap a zene világnapja, de mi mást lehet mondani? Nem képzelem, hogy értem, amit érteni lehet, érzem, amit érezni lehet, tudom, miről szól Bartók 2. hegedűszonátája (tegnap játszotta Baráti Kristóf), de a mindennapi kísérlet, hogy közelebb jussak a zene értelméhez néhány évtizede napi programom.

Persze, ha éppen ma sikerül, akkor kénytelen leszek jó mélyre hajtani a fejem Menuhin előtt. De meg is érdemli.