Idézz Kazinczytól! Hát persze, mindenkinek ugyanaz jut eszébe: „Jót s jól”. Mintha az egész életmű ebbe a szlogenszerű, de az s miatt mégis nehezen kimondható rövid mondatba tömörült volna.

Tényleg szlogenszerű, még a Kazinczy mauzóleumnál lévő Múzeumkert étterem is ráírta az étlapjára, és ha nem is tudják tartani magukat hozzá, legalább igyekeznek. Én még egyet tudok mondani, mert azon diákkoromban sokat heherésztünk. Amikor Catullust olvastuk, Éljünk Lesbia édes, és szeressük egymást. Ott volt a kötetben a Kazinczy-fordítás is, akkor nagyon viccesnek gondoltuk: „Üss! a kő dudogó napádat, édes Erzsim! Hadd haragudjék, hadd eméssze düdögéseivel hektikás tüdőjét!” Érdekes, ez ma sokkal jobban tetszik, mint akkor, pedig a vén napa hol dudog, hol düdög. Az ember tehetetlenül vonja meg a vállát, régen volt, mármint Kazinczy irodalmi pápasága, és pont az dolgozik ellene, amiért harcolt: a nyelv változása, frissülése, újulása. Persze, hamarabb vagy folyamatosan frissülő nyelvek beszélői ezt nem is értik, mintha azt mondanánk az angoloknak, hogy jó könyv ez a Büszkeség és balítélet, de képtelenség elolvasni.

Megújítják most a Kazinczy Mauzóleumot és környékét, a nagy sárban sárga munkagépek ácsorognak. Biztosan szép lesz, bár szívesebben képzeltem oda mindenféle válogatott fácskákat meg lugasokat, ám lehet, hogy a modern igényeket jobban szolgálja majd a gépi tisztás. Az zavar igazán, hogy nem tudom az eredeti állapotokat elképzelni. Olvastam a sikertelen perekről, szegényedésről, eladott könyvtárról, a legalább háromszorosan kifizetett fogságról, a szívtelen testvérekről. A hét gyerekről, akik közül az egyik csecsemőként halt meg, de a második, Eugenia a 20. századot is megérte. És nem tudom, mi volt Széphalmon. Nyomor vagy boldogság? Boldog nyomor? Megszállott apa, aki írja a leveleit, fordítja Lawrence Sterne-t, a gyerekek meg nyelik az éhkoppot? És aztán marad egy epigramma? Egy fél sor egy epigrammából?

Elszúrtunk valamit, hálás utókor?