Kilencven múlt

Valószínűleg jogos a feltételezés, hogy ami az M5 csatornán megy, azt senki nem nézi, az viszont nem jogos, hogy senkit nem is érdekel. Így aztán valószínűleg helyesebb volna, ha legalább valaki hivatalos is megtekintené az elkészült alkotásokat, úgy kerülnének adásba. Az egész egy vasárnap koradélutáni sugárzásról jut az eszembe, varázslatos embert mutatnak be, vagy inkább mutatnának, ha volna hozzá képesség. Anélkül viszont, képtelenség. Pedig varázslatos főhősük van, Tímár Sándor koreográfus. Óriási az archív anyag is, régi, fekete-fehér felvételek, egészen újnak látszó interjúk, és ami közte van. Mondjuk a nyolcvanéves mester táncol, mellette egy ifjú, viseletben, együtt táncolnak, improvizációnak látszik, és az ember tátott szájjal nézi nemcsak a mester fizikai állapotát, de a szellemit is, a táncban kifejezett figyelmet, alázatot, okosságot, ahogy mozdulatokkal kíséri a mester a tanítványt, vagy talán unokatanítványt.

Ehhez képest, mondjuk a hibakeresést vagy inkább kényszerű észrevételt úgy öt percre szorítva: hosszan beszél valaki, akit csak nagyon sokára mutatnak meg, addig találgatni kell, ki lehet az. Utána Tímár Sándor lánya, Sára szeretné elmondani, hogy milyen hozzáállást tanult az apjától, de nem nagyon tudja a figyelmet magára irányítani, hiszen mögötte, mintha szándékosan fotobummolna, vagy filmbummolna, térdig érő vízben egy testes, fürdőruhás nő kergeti a gumimatracot. Aztán egy képernyőn megjelenő feliratban azt a szót, hogy együttes, hosszú gy-vel írják ki. Aki ezek után a képernyő előtt maradt, az elmondhatja, hogy igazán érdekli Tímár Sándor élete, így jutalmul még megkapja, hogy az egyik ifjú Tímár táncol a vízparton, és elszabadul egy fürtje, ami úgy lebeg utána, mint valami copf.

Tessék nekiállni, újraforgatni, újravágni. Több tisztelettel.