Aki tanítja

A neten is követni lehetett Dráfi Kálmán koncertjét a Zeneakadémián. Nem mondanám, hogy sokan éltünk a lehetőséggel, amikor még én is a nézők között voltam, 7 és 11 között mozgott az érdeklődők száma, és azt se tudom, ennek most örülni kell-e, vagy sem. Mert a koncert kicsit sem volt jó, mintha annak akart volna lenni az igazolása, hogy aki nem tudja csinálni, az tanítja, vagy akár megfordítva, aki tanítja, az nem tudja csinálni. A Liszt Szerelmi álmok és a Chopin-prelűdök környékén voltam néző, talán valamit ki lehetne találni a líraiságról, hogy az érzékelhető erény volt, de az alapélmény a hibák halma és a szétfolyás volt, az értetlenség, hogy miért is kell ilyen koncertet adni, kapni, közvetíteni. Hacsak az nincs előírva, hogy a zeneakadémiai oktatóknak kötelező néha kiülni a pódiumra, újra és újra átélni, mire is képezik ki a hallgatókat.

Ki is tenném itt a pontot, én ennyit találtam a programban, amikor mégis megállított egy viszonylag egyszerű kérdés. Mi ezzel a baj? Úgy értem, miért lesz a rossz zongorázást hallva ingerült a hallgató. Egyáltalán ingerült lesz más is, vagy csak én, de ettől függetlenül is: miért? Tudom, ahogy mindenki tudja, hogy nem tökéletesen zongorázni felfoghatatlanul magasabb szintű teljesítmény és zenéhez való viszony, mint egyáltalán nem zongorázni, hogy senki nincs rákényszerítve egy ilyen koncertre, még csak titkos kényszerrel sem, nem sugallják, hogy aki nem hallotta a tegnapot, az primitív, buta, műveletlen tuskó, járjon Halott Pénz koncertre, az az ő világa. Nem az átverés fáj, és nem is az időpocsékolás, ki lehet kapcsolni a gépet, és egyáltalán nem vagyok biztos, hogy utána hasznosabban töltöttem az időmet, mint alatta. Akkor mi a baj?

Kiengedtek a hétköznapi kalitkából, szállj madárka, és kiderült, hogy nem is lehet repülni, nem alkalmasak a viszonyok? De hát arról meg ki tehet? Mikor kezdtünk el közönségként úgy viselkedni, hogy nekünk csak a legjobb az elég jó, és legfeljebb azon vagyunk hajlandóak vitatkozni, hogy ki az a legjobb? És amíg ezen vitatkozunk, nem a saját szárnytollainkat tépkedjük? Nem kellene a leggyatrábban előadott Chopintől is a felhők fölé emelkedni, és nem az előadótól várni, hogy vegyen már a vállára? Ő meg, szegény, Chopinnel még csak elvolna, de ha mi is jönni akarunk, hát képtelen megmozdulni. A végén meg egymásra mutogatunk. Még jó, hogy nem Chopin a hülye.