Idegenekre vágyó zenei érdeklődésünknek jó lett volna Maxim Vengerovot nézni-hallgatni, ami azt illeti, Vengerovnak is jó lett volna, mert ha jönni tud, akkor nem lett volna koronavírusos, de mint a fentiekből sejthető: menteni kellett a Vengerov címet viselő koncertet. A Nemzeti Filharmonikusokat Kovács János vezényelte. A program maradt, bár olyan, mintha nem maradt volna, eltűnt Bruckner 9. szimfóniája, de az már korábban eltűnt, hogy kisebb legyen a próbán és koncerten a zenészsűrűség, az Eroica volt a meghirdetett második rész. Az első meg a Befejezetlen szimfónia – ritkán kerül két ennyire népszerű mű egymás mellé.

El nem hangzott koncertet az elhangzottal összevetni egy kissé bonyodalmas feladat volna. Amíg öt perccel a kezdés előtt meg voltam győződve arról, hogy tulajdonképpen jól jártunk, öt perccel a kezdés után már arról voltam meggyőződve, hogy inkább rosszul, hogy a Nemzeti Filharmónia visszaváltoztathatná a nevét Állami Hangversenyzenekarrá, ismerem ezt a kifejezéstelen zenélést, és nagyon nem hiányzott.

Most akkor lehet tovább gondolkodni, hogy ez valami új zenekari szellem, vagy kovácsjánosizmus, hogy miért is van ez, hogy velünk él egy nagy karmester, akinek nincs ereje, kedve megmutatni a nagyságát, hogy megint rossz kompromisszumot kötöttek, előbb hagyták abba a próbákat, mint hogy bármi érdemi kialakulhatott volna, hogy van ez a biztonsági bazseva, nem dől össze a világ se jó, se rossz értelemben. Nem tudom. Van ez a Befejezetlen szimfónia, ami úgy szól, mintha a vastag, őszi sárban futna az ember, megszakad, de nem halad. Biztos megérdemeltük.