Nem sikerült operásítani az István, a királyt, hogy miért nem, azt nem itt és nem most, mert itt és most az a kérdés, hogy vajon baj-e. Nem baj. Meg azt is mondanám, hogy egy próbát megért, és az operaváltozatnál érdekesebb az, hogy a darab attól még van. Megmarad musicalnek, és valószínűleg még mindig az eredeti, bemutatói változatban a legjobb, ott van meg az egyensúly a stílus és az előadók, vagy egyáltalán az énekesek hangszíne és karaktere között.

Lehet, hogy avul a mű, de leginkább azt érzem, hogy változik, az idővel és velünk együtt. Mostanra a hangsúlyok is máshová esnek. Volt benne az az egy kínos, umcacca dal, a Jaj, de unom a politikát, és tessék, most az hirtelen mást jelent, és ahogy megzendül a nézőtéren, az oldalpáholyokba ültetett kórustagok ajakán, helyettünk is beszélnek az énekesek. És hangsúlyosabb a győzelem utáni kiábrándulás, mint a harc vagy a győzelem maga, pedig amikor a darab készült, azt se lehetett tudni, hogy harc lesz vagy győzelem. És mintha ez lenne a lényeg ebben a pillanatban, az a régi pillanat, amikor a mű keletkezett, hogy a történelem vagy a történelem sejtelme hívott elő valamit a szerzőkből, akik most ott ülnek a nézőtéren maszkban, integetnek, a közönség meg tapsol nekik. Hogy a megfelelő pillanat úgy viszi, tolja, löki előre a darabot, hogy lassan negyven év után is, egy újabb ezredforduló után is mondja a magáét.

Van az a Fonográf-dal, az Útközben, amelyben azt énekli Szörényi Levente Bródy szövegére, hogy „jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal”.

Nem is kérdés.