Önellenőrzési céllal megnéztem az István, a király filmet, a lényeget tekintve tényleg jó, a nem lényeget tekintve elég rémes a sok timárpéterezés benne, fölösleges filmtrükkök. Vagy lehet, hogy nem fölöslegesek, ezzel próbálták javítani a szájszinkron problémákat talán. De nem is ez a szíven ütő benne, hanem a szerzők. Hogy mennyire-mennyire fiatalok, színes hajjal, már úgy értem, a természetes szín, amit akkor hordtak, nem a szürke ötven árnyalata volt, hanem a barnáé.

Bennem a hiba, tudom, de amikor a darab új volt, az ember azt érezte, hogy a két legény ezzel összegez, megöregedtek, és egy hazafias musicallel lépnek le a pályáról. Elértek mindent, amit lehet.

Miért léptek volna le? Szörényi Levente még negyven éves sem volt. De akkor már olyan régen volt benne az ember életében, mondhatni két karrierrel, Illés-tagként és Fonográf-tagként, hogy hülye és ostoba fejjel az ember azt kérdezte: mit akarhatna még az élettől. Ahogy három évvel korábban sem azt éreztem, hogy szörnyű tragédia, Lennont negyvenévesen agyonlőtte egy őrült. Persze, tragédia, de hát Lennon elvégezte a munkát, betöltötte a hivatását. Jobb volna, ha nyolcvan évig élne (most járt volna le a nyolcvan év), de amikor kitalálták a popzenét, még nem találták ki, hogy mi legyen az idős popzenészekkel. When they are 64.

Ugyanez volt még három évvel korábban, amikor Elvis Presley meghalt. Jó, nem volt öreg, apám idősebb volt nála, de ő nem is énekelt a kék antilopcipőiről. Nem is volt neki olyan. Elvis akkor az ötvenes éveket jelentette, és nem fogta föl az ember, hogy milyen csöppnyi idő alatt lett ő is meg Lennon is utcanév. Az ifjúság öregít. Egyrészt az ifjú mindenkit öregnek lát, másrészt maguk az ifjak, a fiatalságukban hatásosak hamar az út végére érnek. Talán nem független ettől, hogy az István, a királyt végül is és egyelőre nem sikerült folytatni. Szegény a forgandó, tündér szerencse.