Nem vagyok nagy rajongója az Over The Rainbow-nak, ami most, hogy a dal nem csak önmagát jelenti, hanem a szivárványos közösség himnusza is lett, eléggé kínos. Vagy mégsem. Biztos nincs olyan, aki azt mondaná, nem szeretem az amerikaiakat, mert olyan sok kérdő mondat van a himnuszukban. Szóval nincs ennek semmi magán túlmutató jelentése, csak annyi, hogy nem nagyon szeretem a dalt. Talán azért, mert már eleve az Ozt se szerettem, amikor anyukám fölolvasta esténként, akkor is egyszerre volt félelmetes és ostoba, egy halom ember járkál kvarcoláshoz való szemüvegben a Smaragdvárosban, és egynek sem jut eszébe, hogy levegye a szemüvegét. Én még az otthoni, kötelező kvarcolásokat, azt a három percet se bírtam ki a zöld szemüvegben, folyton kukucskáltam.

A filmben, persze, Judy Garland nagyon klasszul énekli, meg bírom a beszédhibáját is, de mind kevés, mindig valahogy unom az egészet. Tudom, hogy nem vagyok egyedül vele, a próbavetítések után kivágták a dalt, hogy csak lassítja a cselekményt, és rögtön az elején ellövik, mire jó az. Egy Oscar-díjra azért jó volt, amikor visszatették. Meg világsláger, ami együtt jár a feldolgozások százaival. És ezt is mutatom, egy feldolgozást, ami szinte nem is feldolgozás, Keith Jarrett játssza Tokióban, 1984-ben, és olyan, mintha nem tenne hozzá semmit. Legalábbis eleinte. Szinte csak a dallam szól, és az ember érezni véli a csodák csodáját, hogy mennyire elég ez, vagy mennyire fölösleges volna minden, amit még adni lehetne hozzá, hogy szöveg nélkül mennyivel több tud lenni a zene.

Képzelem, mit éreznék, ha még szeretném is a dalt.