Mi mást is tehetne az ember a gyönyörű őszben, mint bámulja a hervadókat. Darázs piszkálja az utolsó rózsákat, és itt motoszkál a rím, garázs – darázs. Ma, persze, túl kézenfekvő, meg humorizálni is szoktak vele (azt is inkább egy generációval följebb), hogy darage meg garage. Meg Balage, ezt a rímet, mármint a Balázs – darázst József Attila is használja. Erről igazán írhatna valaki, bár lehet, hogy írt is, Kosztolányi és József Attila rímeinek hasonlóságáról, sokkal közelebbi rokonok, mint elsőre hinné az ember.

Mert Kosztolányihoz jutottunk, ő darázsol, a Szeptemberi áhítatban van, hogy

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszú út után selymes garage-ba

Lejárt rím? Lejárt vers? Valamikor (1935-ben) a Nyugat minden cikk és írás előtt hozta, így kezdődött a lapszám, mint a hét, hónap, ősz legfontosabb irodalmi eseményét, és a versnek most is megvan a rangja, bár most olvasva inkább több versnek tűnik, ami össze van fűzve, hogy csak azért is egy nagy legyen belőle. Ma jobban érezni rajta a küszködést, hogy itt vagyok, betegen, magamra erőltetett szerelmes érzésekkel, hogy elmondjam a végső üzeneteimet jelennek és jövendőnek, és bátran használok olyan rímeket, hogy inni – enni – hinni – lenni, de nem ez hat. Rám legalábbis nem ez, hanem az erőfeszítés, hogy talán nagy akarással megfiatalíthatja és egészségessé teheti magát az ember. Az események ismeretében persze tudjuk, hogy egy frászt. Aki fiatal és egészséges, az éli az életet, és nem csodálja. Aki csodálja, annak a tél dere üti a fejét.