A modell halála

Mi van, megint találtál egy csótányt? – kérdi újra és újra édesanyám, amikor látja, hogy térdre vetem magam a lépcsőházban. Ráadásul többnyire igaza is van, hanyatt fekvő Gregor Samsák miatt van az egész, de tudtam előre, hogy ez lesz. Aki hozzájut egy makrózásra is alkalmas objektívhez, többnyire mind így jár, elkezdi nézni a világot, ahogy sosem látta addig, pici vacakokkal babrál, gyufafej, amint lángra lobban, virágkehely, virágbogár.

A probléma csak az, hogy a kép soha nem lesz éles, az már a haladó szint, állványok, fények, rekesznyílások titka. Amikor minden ennyire csöpp, akkor a fél milliméter eltérés is teljes homályt jelent. Türelemjáték. Az ember keze remeg, a méhecske elszáll, az ágat fújja a szél. A halottnak hitt csótány megfordul és elszalad.

Nem jut messzire, mégis meg van mérgezve, hanyatt fordul újra, nem mozog, most megvagy. Nincs meg, de majdnem. Közben meg arra gondolok, hogy mégiscsak Isten teremtménye, én meg fényképezgetem a haláltusáját. Mit csináljak. Az elvárhatóságon túl van, hogy kis dobozkába fektessem, és kiápoljam, hátha jobban lesz, szaporodik, és rovarirtó szereknek ellenállóbb nemzedéket nevel föl, így aztán jobb ötlet híján a szenvedéseit rövidítem meg, papírt keresek, és a halódót lehúzom a vécén.

Közben azt sem tudom, tényleg szenved-e, vagy a szenvedéshez magasabb fokú intelligenciára van szükség, minimum halnak kellene lennie ahhoz, hogy fájjon. De érzem, hogy jobb óvatosnak lenni, mert kezd kialakulni egy rossz reflex: ha nem tudok róla éles képet készíteni, akkor megölöm.