Kristóf és Ágnes

Folytatódik és folytatódott Baráti Kristóf Bartók-sorozata, az összes hegedűs kamarazenét játssza el három részben. Tegnap volt a második, most csak a közvetítést néztem a Zeneakadémia honlapján, de ugyanaz volt az élmény, mint élőben. Hogy zseniálisak ezek a nagy művek, az 1. rapszódia meg az 1. hegedű-zongora szonáta, de a 44 duó!

Az ember azt képzeli magáról, hogy ismeri Bartókot, nem úgy, ahogy kellene, de mégis tudja, mit írt élete során, és annak hol a helye mind a világban, mind az életműben, mind a saját Bartók-slágerlistán. És a 44 duó elvben nincs a lista elején.

Miért is volna. Tanulóknak írt darabok, persze, különböző tanulók vannak, akik különböző szinten tudnak hegedülni, nem is a technika itt a lényeg, hanem az egyszerre játszani és figyelni, hiába szól az ember bal fülében a saját hegedűje, azért meg kell hallani azt is, aki két méterrel arrébb áll.

Rendben, de mi közünk ehhez?

Amúgy a darabok ezért is készültek, Erich Döflein kérte föl Bartókot a Hegedűiskola című kiadványához, hogy legyen mit játszani a gyerekeknek, igazi zenét, ne csak gyakorlódarabokat. A felkérés eredetileg a Gyermekeknek átírására vonatkozott, de Bartók inkább új darabokat írt. És ilyenkor mondja azt a tájékozott hallgató, hogy hát persze, hogy ez nem olyan jó, Bartók mégis zongorista volt, nem hegedűs, jobban tudta, mit kell és lehet írni a tanulóknak, ha a saját hangszere lehetőségei jártak a fejében. Gyermekeknek, Mikrokozmosz, az utóbbinak a címe is olyan rejtélyes és csalogató, nehéz velük versenyezni azzal, hogy 44 duó.

De ahogy a Mikrokozmosz és a Gyermekeknek sem volt mindig zenei élmény, nekem, mondjuk Ránki és Kocsis előtt biztosan nem, úgy a 44 duó sem talált el rögtön. Pedig hallgattam Perlman-Zukerman által, később Végh Sándorral és Alberto Lysyvel, legutóbb Kelemen Barnabás és Kokas Katalin lemezén, és mindig azzal a tanulsággal, hogy ez nem sikerült olyan jól. Játszani biztosan élvezet, hallgatni meg nem. Most jut eszembe, hallottam és láttam valaha Iva Bittovával is, aki egy méhecskés pántot rakott a fejére, és hozzáénekelte a másik szólamot a maga hegedüléséhez, szóval inkább alapanyagnak tekintette a Bartók-hangokat. De pont ezt érezte az ember, valamit kell kezdeni a duókkal, hogy élvezhetővé váljanak.

Tegnap (és a sorozat első részében) meg azt érezte az ember, hogy nem kell velük kezdeni semmit. El kell játszani, és annyi elég is. Van az egészben valami perverz, ketten hegedülnek egymásnak, az ember meg kihallgatja őket, de végül is ez történik minden színházi előadáson. Rómeó vall, mi meg hallgatjuk, és felváltva vagyunk Rómeók és Júliák.  

Most nem Rómeók, hanem Kristófok (Baráti), nem Júliák, hanem Ágnesek (Langer). A többi stimmel.