- és csatár benne minden férfi és nő.
Tudom, hogy némileg őrültség, amit mondandó vagyok, de amíg Sean Scully csíkos képeit néztem a Nemzeti Galériában, arra gondolta, hogy az absztrakció az (legalábbis az ő esetében) visszaabsztrakció. Van ennek egy saját útja, Scully először figuratív festő volt, aztán absztrakt, aztán valahogy az absztrakció mégis konkrét dolgokat kezdett jelenteni, az egyik képnek Mariana a címe, vagy van egy Matisse-reakció, sárga csíkok állnak a zöld és kék csíkok előtt, leválik az egyén a környezetéről, ha jól értem, ami a falra van írva. (Magyarul van írva, csak felületesen olvastam, még felületesebben emlékszem rá.) És akkor arra gondoltam, hogy én ezeket a csíkokat már ismerem, egészen más környezetből, zászlókról és futballmeccsekről, hogy ott jelenti az együvé tartozást a csíkok sora, hogy ez egy olyan absztrakció, amit megteszünk minden nap, elveszítjük vagy háttérbe szorítjuk egyéni voltunkat, és egy város vagy egy kerület lakóivá, rajongóivá változunk. Aztán a város is absztrahálódik, úgy értem, nem kell Barcelonában élni ahhoz, hogy mindenünk legyen a Barcelona.
Alig várom, hogy végre földönkívüliekkel focizzunk, kíváncsi volnék rá, milyen színű csíkokkal jeleznénk, hogy mi vagyunk az emberek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.