Budapest felett az ég

Azért jó éjszaka Keith Jarrettet hallgatni, úgy értem, azért is jó, mert az ember biztos lehet abban, hogy nem alszik bele. Ahhoz túl nyugtalanító. Nem szellemi értelemben, bár abban is. De Jarrett hangos zongorista, énekel, nyög, kopog, lábával topog a padlón, az ember folyton azt érzi a fejhallgató alatt, hogy valaki van még a lakásban, mászkál, oson, és mindjárt lecsap. A négyéves Müpa-koncert felvétele most az újdonság, ahogy kezdődik, az már önmagában elég zaklatott és zaklató, mintha két megtermett pók mászkálna a billentyűkön (ez most halloween-hatás?), és a hangok valahogy nem fejeződnek be, mintha valaki életlen késsel levagdosta volna mindegyiknek a végét. Ez csak a kezdet, később lesznek megtermett, kerek hangok is.

Szóval Müpa, nem voltam ott, nincs mire visszaemlékezni, csak örül az ember, ha a borítót látja, árnyékba borult a Vár, hiszen nem az a lényeg, hanem az ég, felhős is, fényes is, és egy jólelkű felhő épp a vár kupoláját ismétli meg az égen, vannak ilyen pillanatok is. Várni kell rá, ha az ember fölmegy az Erzsébet-hídra, csak a kép butított változatát látja, érdemi fények és jólelkű felhők nélkül. Az a Budapest, ahol élünk, nem pont az, ahol Jarrett zongorázott.

Hogy mást ne mondjak: panaszkodunk eleget a hangversenyek közönségére: beülnek, bambulnak, nem reagálnak a legnagyszerűbb pillanatokra, mert észre sem veszik azokat, de köhögnek, krákognak, terpeszkednek, összevesznek a ruhatárnál. Keith Jarrett meg azt mondja: a koncert azért volt különleges számára is, mert annyira jó volt a közönség, figyelt, csöndben volt, rezonált, és mégsem tapsolta szét a zenét. Na ugye, hogy két Budapest van. Legalább kettő.