Előttem állt egyszer egy sajtóeseményes sorba a bariton Thomas Hampson, le voltam nyűgözve a méretétől, ekkora hátat az ember csak akkor lát, ha kosárlabdázók közé keveredik, ők viszont nem hordanak zakót. Szóval ekkora darab zakószövetet az ember csak akkor lát, ha textilkereskedésben dolgozik, vagy ha Thomas Hampson mögött áll a sorban. Hampson kedves volt, barátságos, valakivel váltott pár szót, és akkorát nevetett, hogy… Ó. Hiányzik egy foga? A bal felső négyes vagy ötös valahol ott maradt az élet országútján. De miért nem csináltatja meg? Mert a pénzt biztosan elő tudná teremteni egy kisebb fogászati beavatkozásra.

Aztán leesett a tantusz. Pénze is van, és nyilván nem fél a fogorvostól, csak nem szeretne bármit is változtatni a száján. Így tanult meg énekelni, így áramlik odabent a levegő, a nyelve így találja meg a helyét, szóval jobb ezt nem bolygatni, ha nem muszáj. Munkaeszköz, és fontosabb annak megfelelő és megszokott állapota, mint a széles és hibátlan mosoly.

Az egész Nicole Kidmanről jutott eszembe, akinek nyilán hasonló dilemmákon kellett átesnie, amikor elkezdte szabatni, varratni, bénítani az arcát. Aki még emlékszik: a Moulin Rouge-ban kifejezetten arcvirtuóz volt, aki csettintésre tudta változtatni a kifejezést, örül, szomorú, gyanakvó, kéjes, figyelmes, ravasz, méla, ijedt, pikk, pakk, mintha egy gombot nyomnának meg rajta. Az HBO-n most futó sorozatban (Tudhattad volna) meg csak sétálgat a kamera előtt, és meg nem lehet mondani, milyen arcot vág. Mert nem is arcot vág, csak van egy mozdulatlan maszk a feje előtt, mögüle pislog ki, többnyire egy kicsit eltúlozva a kifejezést. Ez maradt az ifjúságért folytatott küzdelemben. Tulajdonképpen megindító, mintha egy lélek volna bezárva a test börtönébe, mert a szeme körülbelül a régi, azt nehéz megfiatalítani.

A költő Nagy László mondta egy interjú végén, amikor megkérdezték, mit üzen az ötszáz év múlva élőknek, hogy ha lesz emberi arcuk, akkor csókolom őket. Nem lesz.