Képekkel vernek fejbe

Keresztes Tamás más kategória, mindjárt mondom, hogy miért. De ami a képek előtti színházat illeti, borzasztóan le vagyok sújtva. Nyilván nem csak amiatt, amit adtak, vagy amit nem kaptam, hanem a várakozás volt túlzott. Csakhogy mihez képest túlzott? Kiválasztottak néhány képet a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, és zárás után jöhetett az ereszd el a hajamat, mint valami szerencsés turistacsoport mehettünk a táblás vezető után a kiválasztott képekhez. A képekhez kiválasztott emberek írtak szöveget, amit kiválasztott színészek olvastak föl. Az a Textúra, nem először, és nem tudom, kívánjam-e, hogy nem utoljára. Nyilván ebben benne van az is, hogy nem lesz minden szöveg első osztályú. Bár, ha ennyire nyilvánvalóan nem azok, éppenséggel vissza is lehet adni, írja újra vagy tartsa meg, nem erre gondoltunk, elnézést kérünk. Na de csupa rossz szöveget hallgatni egymás után? A harmadiknál már csak a kínt érezni, hogy még föl kell menni a harmadikra vagy le kell menni a pincébe, és úgysincs semmi értelme. És messze még a vége. És még csak az a kellemes érzés sincs meg hozzá, hogy valami titkos kultúrorgián veszünk részt, mert túl sokan vagyunk, ha nem is egymás hegyén, egymás hátán, de azért szó sincs a kétméteres távolság megtarthatóságáról.

Ilyenkor kezd el dühöngeni az ember. Ha ezért kapom el a vírust, meg is érdemlem.

A szerzőknek, persze, tanulság is lehetne, hogy ne áltassák magukat, ezek tényleg rossz szövegek, a közönség csak elgyötörten néz maga elé, nem jók a reakciók. Ha vannak egyáltalán. Ennél nyilván az egész bonyolultabb, van, amiről nem lehet pontosan megmondani, hogy mennyit ér, mert a színész sem remekel. Nem remekel, haha. Produkálja magát, mint az ovis előadásban Hófehérke. Hogy lehet ez? Nem volt próba? De volt, még werkfilm is készült, és azt is meg kell nézni, ami szerintem már kifejezett nézőkínzás, ne csak a rossz előadást lásd, de azt is, hogyan készült. Nem akarok ötleteket adni, de innét már csak egy lépés, hogy aki eljön, azt a végén lelökik a lépcsőn.  

De Keresztes Tamás tényleg más. Teremőrnek öltözve ül Jan Brueghel képe előtt. Ül, ül, jó, ezt a színészek szeretik csinálni, hatásszünet, csak hatás is legyen. Ő meg elkezd vartyogni, makogni, mekegni, beszélni. Színészként teremőrt, teremőrként majmot játszik. Beszélő majmot. Nem a szöveg jobb. Vagyis nem tudom, mert épp ez a lényeg, hogy nem a szöveg a lényeg. Inkább az, hogy formája van a jelenetnek, elindul a semmiből, eléri a halkat, a hangosat, a rikácsolást, aztán visszavesz, de gyorsabban, elhal, csönd. Zeneként hallgatja az ember, mint, hogy valami nagyon nagyot mondjak, a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára első tételét. Ilyenkor szokás az aranymetszést emlegetni, de hát csuda tudja, hogy volt-e, nem volt. Mindenesetre olyan, mintha lett volna.

Nekem ez volt az utolsó előtti kép és jelenet, nem nagyon panaszkodhatok, mert legalább fölfelé mentünk. De aki ezzel kezdett, annak mi a tanulság?