Könyvélet és könyvhalál

Be kell fejezned. Be fogod fejezni. Ilyesmivel nógatom magam, miközben Maros András könyvét latolgatom, és csak részben azért, mert a három dán fiú kalandjai Vöcköndön, Zala megyében finoman szólva nem olvastatja magát. De erről majd később, úgy értem, hamarosan és itt, de nem most.

Most csak a könyvbefejezésről, hogy valahogy mindig fáj, amikor az utolsó oldalra rá kell hajtanai a hátsó védőborítót, és nem tudom pontosan, miért. Talán arról van szó, amiről Simon és Garfunkel énekel a Dangling Conversation című dalban, hogy könyvjelzőkkel mérjük, mi az, amit elveszítettünk. Hogy minden könyv (Maros Andrásé is) többet érdemel a sima elolvasásnál, legalább annyi munkát, amennyit az író belefektetett, de én csak egyetlenegyszer csináltam azt, hogy az utolsó lap után kezdtem elölről az egészet. És az sem ugyanaz a kötet volt, hiszen a Nyomorultak nekem háromkötetes változatban volt meg. Egyébként nem jött be, a püspök úr épp csak megvette Jean Valjean lelkét az ördögtől, és abbahagytam az újraolvasást. Valami elveszett, nem lehet még a Nyomorultakat sem kétszer elsőre olvasni, nem sejtve, hogy a tömegsírból kilógó, pecsétgyűrűs kéz valakinek a keze, nem csak úgy, egy kéz. És így tovább, minden fordulaton át. De ha abbahagyja az ember az utolsó öt-tíz-száz oldal előtt, akkor talán marad valami kiolvasatlan, befejezetlen, pislákoló élet. Vár reánk, és mi megjövünk. Vagy nem.